a Brit Nemzetközösség az 1926-os Balfour-nyilatkozat eredménye volt, amely előírta, hogy Nagy-Britannia és uralmai közötti kapcsolat egyenlő státusú. Ezt a kikötést hivatalosan a Westminster Statútum 4. szakaszában formalizálták 1931-ben. Azt állította: Az Egyesült Királyság parlamentjének egyetlen, e törvény hatálybalépését követően elfogadott törvénye sem terjedhet ki vagy tekintendő kiterjesztettnek egy Domíniumra az adott Domínium törvényének részeként, kivéve, ha e törvényben kifejezetten kijelentik, hogy az adott Domínium kérte és hozzájárult annak meghozatalához. Az 1. szakaszban a Domíniumokat a következőképpen határozták meg: Kanada, az Ausztrál Nemzetközösség, Új-Zéland Domíniuma, a Dél-Afrikai Unió, az Ír Szabadállam és Új-Fundland uralma. A statútum fő hatása az volt, hogy megteremtette a jogalkotási egyenlőséget e domíniumok és az Egyesült Királyság között.
ami Nagy-Britannia és a Domíniumok jogállását illeti, a Balfour-nyilatkozat kimondta: ‘autonóm közösségek a brit birodalmon belül, egyenlő státusúak, semmilyen módon nem alárendeltek egymásnak bel-és külügyeikben, bár a koronához való közös hűség egyesíti őket, és szabadon társulnak a Brit Nemzetközösség tagjaiként. A Balfour-nyilatkozat az 1926-os londoni birodalmi konferencia egyik eredménye volt. A III. szakasz India különleges helyzetére vonatkozik: meg kell jegyezni, hogy az előző bekezdésekben nem tettünk említést Indiáról. Azért korlátoztuk hatályukat Nagy-Britanniára és a domíniumokra, mert India helyzetét a birodalomban már az 1919-es indiai kormány törvény határozza meg. Mindazonáltal emlékeztetnénk arra, hogy az 1917.évi császári háborús konferencia IX. határozatával kellő elismerést kapott India fontos pozíciója a Brit Nemzetközösségben. Ahol ebben a jelentésben alkalmunk volt megvizsgálni India helyzetét, külön utaltunk rá. India bekerült a kereskedelmi hajózásra vonatkozó jogszabályokról szóló javasolt Alkonferenciába. A nyilatkozat eredményeként a Nemzetközösség tagjainak négy alapvető jellemzőjét állapították meg: ezek a státusz egyenlősége, a bel-és külügyek autonómiája, a koronához való közös hűség és a tagállamok szabad társulása a Nemzetközösségben. A Balfour-nyilatkozat számos ajánlása 1931-ben lett törvény.
eközben azonban az 1926-os nyilatkozat és az 1931-es westminsteri statútum közötti időszakban a Brit-Indiai kapcsolatok romlottak, ami a Kerekasztal-konferenciák kudarcához vezetett (1930-1932). Az Indiai Nemzeti Kongresszus India uralmi státusáért küzdött, a Simon Bizottságot bojkottálták, Gandhi pedig jelentős polgári engedetlenségi mozgalmat indított. A feszült angol-indiai kapcsolat ebben az időszakban Indiát kihagyta a Westminster Statútuma, 1931, Dominion státusz nélkül.
az 1949-es Londoni Nyilatkozat véget vetett a Brit Nemzetközösségnek. Az indiai alkotmányos változások figyelembevétele érdekében a Brit Nemzetközösség tagjai kijelentették: ‘az Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, India, Pakisztán és Ceylon kormányai, amelyek országai a Brit Nemzetközösség tagjaiként egyesülnek, és közös hűséggel tartoznak a koronának, amely egyben szabad egyesülésük szimbóluma is, fontolóra vették a közelgő alkotmányos változásokat Indiában.
India kormánya tájékoztatta a Nemzetközösség többi kormányát az indiai nép azon szándékáról, hogy a hamarosan elfogadandó új alkotmány értelmében India szuverén független köztársasággá válik. India kormánya azonban kinyilvánította és megerősítette India azon kívánságát, hogy továbbra is teljes jogú tagja legyen a Nemzetközösségnek, és hogy elfogadja a királyt, mint a független tagországok szabad egyesülésének szimbólumát, és mint ilyen, a Nemzetközösség vezetőjét. Ennek megfelelően az Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, India, Pakisztán és Ceylon ezennel kijelentik, hogy a Nemzetközösség szabad és egyenlő tagjaiként egységesek maradnak, és szabadon együttműködnek a béke, a szabadság és a haladás érdekében.’
így a londoni nyilatkozattal a Brit Nemzetközösség hivatalosan véget ért, és Nemzetközösséggé vált.